2011. október 19., szerda
Torgny Lindgren: Az ötujjú krumpli, 2011. szeptember 26.
szerda, október 19, 2011 |
Bejegyzés szerkesztése
Torgny Lindgren svéd író novellájának felolvasásával és elemzésével folytatódott az Irodalmi Klub előadássorozata, töretlen sikerrel. Az előző előadáshoz hasonlóan, most is megtelt a Könyvtár érdeklődőkkel. A fentebbi videó ízelítő az elhangzott novellából és a hozzá fűzött gondolatokból. Mivel Torgny Lindgren életrajzát elég szűkszavúan ismerteti a Világirodalmi lexikon, és még magyar nyelvű Wikipédia szócikk sem született az íróról, ebben a bejegyzésben egy valamivel bővebb életrajz hivatott kiegészíteni az előadáson elhangzottakat.
Gustav Torgny Lindgren svéd író 1938. június 16-án született egy Raggsjö nevű, néhány házból álló kis falucskában. A 18. század második felében alapított település Norjsö járáshoz tartozik, mely két várost, és hét falut foglal magába, napjainkban 4 287 lakossal, mintegy 2 000 km2-en. Ezen a vidéken tehát még 3 fő sem él átlagosan egy négyzetkilométernyi területen, s mint ilyen, Svédország egyik leggyérebben lakott vidéke. A járás az észak-svédországi Västerbotten megyében található. A megye Lappfölddel és a Balti-tengerrel határos, és az itt élő emberek mindennapjait még a 20. század első felében is a szegénység és a szabadegyházi közösségek szigorú vallásossága határozta meg. Ez a két téma a svédek egyik legnagyobb kortárs írójának tartott, és szintén Västerbottenből származó Per Olov Enquist több művének is alapanyagává vált. Így például a pünkösdista mozgalom svédországi történetét dolgozza fel a Lewi útja című regényében (kölcsönözhető a Könyvtárból), és ezen a szegénység sújtotta vidéken játszódik a magyarra ez idáig le nem fordított Kapten Nemos Bibliotek [Nemo kapitány könyvtára] című műve is.
A norrlandi északsvéd táj és környezet mellett két további gyerekkori élményből táplálkozik Torgny Lindgren írói indíttatása és művészete.
Az egyik ilyen körülmény, hogy háromgenerációs családban nőtt fel. A hosszú, sötét téli estéken az egész család körbeülte és hallgatta a nagymamát, aki nagyon sokat mesélt: bibliai történeteket, anekdotákat a saját, és az ősök életéből. Így az író a szóbeliség hagyományával nőtt fel, ami saját maga szerint is nagy hatással volt rá. Ez a hatás érződik elbeszélői stílusán, de azok nyelvezetén is. Maga Lindgren ezt egyszer úgy jellemezte, hogy „leginkább ahhoz hasonlít, amikor az isten háta mögötti kis faluban élő nagymamájának kellett időnként a rendőrrel beszélnie.”
A másik meghatározó élmény egy súlyos betegség, és az azzal járó trauma. Tuberkulózist kapott, és korai halált jósoltak neki. Lélekben fel is készült rá, hogy ő már nem lehet felnőtt, majd tizennégy éves korában kiderült, hogy mégis van esélye a túlélésre. Ez utóbbit először katasztrófaként élte meg, mert nem készült az életre, majd pedig meglepődött, hogy az ember élhet. A mai napig ezt a meglepetést próbálja leírni.
Tanári végzettséget szerez később Västerbotten megye legnagyobb, és Svédország legészakibb egyetemi városában, Umeå-ban – ami Rigával együtt 2014-ben Európa kulturális fővárosa címet viseli majd –, és ahol megismerkedik későbbi feleségével. Ez a város is szerepet kap az előadáson olvasott-elemzett Az ötujjú krumpli című elbeszélésben. Ezután délnek veszi az irányt, és Småland városába költözik, majd innen a közelbe, Vimmerby-be, és társadalomtudományokat tanít a hetvenes évek közepéig. Ez idő tájt érdeklődése a politika felé fordul, és belép a Szociáldemokrata Pártba, ahol kritikus álláspontot foglal el.
1965-ben adják ki első verseskötetét Plåtsaxen, hjärtats instrument címmel [Lemezvágó, a szív hangszere, magyarul nem jelent meg]. Vimmerbyben keletkezett költeményei 1970-ben kerülnek kiadásra, a Dikter från Vimmerby [Versek Vimmerby-ből] kötetben.
1971-ben jelennek meg versekbe foglalt gondolatai a szociáldemokráciáról, Milyen lenne Olof Palménak lenni? címmel. A kötetben Lindgren a miniszterelnökkel foglalkozik, nyugtalan, kereső elmének nevezve őt, „az utolsó jelentős prédikátorok egyikének”.
Az évtized első fele termékeny időszak a szerző életében, lírája mellett megjelennek prózai írásai is. Kortárs szatírái az iskola és a politika világából a Skolbagateller medan jag försökte skriva till mina överordnade [Iskolai semmiségek, miközben a feletteseimnek próbáltam írni]című kötetben 1972-ben láttak napvilágot, melyekben a szatíra eszközével tesz kísérletet az iskola világában a rejtett társadalmi viszonyok leleplezésére. Első regénye, az Övriga frågor [Egyéb kérdések, 1973.] és az ehhez kapcsolódó Hallen [A csarnok, 1975.] a helyi politika világában játszódnak, „azoknak a párttagoknak a névtelen, de exkluzív sorai közt, akik életet visznek a Svéd Szociáldemokrata Pártba”. A két elbeszélés központi témája a pártvezetés és a közkatonák között folyamatosan növekvő távolság kritikája.
A hetvenes évek második felében Lindgren írói munkásságában szünet következik, az író az átalakulás és az alkotói válság időszakát élte. 1978-ban a På tal om att skriva [Beszéd az írásról] című vallomásában azt írja: „most egyáltalán nem tudok írni”. Egy nagy realista regényen dolgozott, de rájött, hogy „nincs érzéke a realizmushoz”: „amint sikerült összeszednem szép számú realista szereplőt, és meglehetősen realista környezetbe helyeztem őket, ahol élik realista életüket, azonnal elkezdenek rakoncátlankodni, úgy viselkednek, mintha sosem lett volna közük a valós élethez, és már csak a képzelet világában élnek. Szörnyű bűnöket követnek el, meghalnak és feltámadnak, felmennek a mennyekbe, és hagyják magukat belevinni minden őrültségbe, amibe a nyelv beleviheti őket, míg végül szitkozódva és átkozódva elmenekülnek a tervezett regényből.“ Szemléletes érzékeltetése annak, hogyan folytatódott alkotói pályája.
Ugyanebben a cikkben Torgny Lindgren még elmondhatta: „Az egyetlen dolog, amiben hiszek és amit sikerült magammal vinnem az életbe, majd pedig aránylag csorbítatlanul megőrizni, az a demokratikus szocializmus.” Nem mintha ne lett volna vallásos hite – 1980 körül Lindgren választott az egyházak közül és katolizált. Két regénye kapcsolódik ide, melyeket „átmeneti könyveknek” nevezhetünk. Az első történelmi regénye Brännvinsfursten [A pálinka fejedelme, 1979.] címmel megelőlegezi nagy áttörését az 1980-as években, míg metszően szatirikus regénye a házaséletről Skrämmer dig minuten [Nem félsz a perctől? 1981.] bizonyos mértékig a hetvenes évek kortárs irányzatainak összegzése. Mindkét regény növekvő érdeklődésről tanúskodik általános emberi kérdések felé.
Még ha Torgny Lindgren nyolcvanas években keletkezett nagyregényeit a korszaktól való tudatos távolságtartás, és a mítoszok, a fantázia és a történelem világa felé való fordulás jellemzi is, írói stílusa a kortárs irodalmi törekvésekhez kapcsolódik, melyet olyan kérdések jellemeznek, mint a rendszerek sérülékenysége, a hatalommal való visszaélés, vágyakozás a rendre, a rendszertelenség kreatív ereje, valamint a világ racionalizálására tett erőfeszítések, amit folyamatosan megzavar az emberben és a természetben rejlő irracionalitás.
Az Ormens väg på hälleberget (1982., magyarul megjelent: Mint kígyó útja a kősziklán, 1988. – kölcsönözhető a Könyvtárból) művében Lindgren először tér vissza gyerekkorának világába, Västerbottenbe. A regény az elnyomást és nélkülözést ábrázolja egy västerbotteni faluban a tizenkilencedik században, a valódi főszereplő azonban a nyelv maga. A szülőföldre való visszatérés következménye a sajátos, tudatosan kialakított lindgreni nyelvezet: takarékos, letisztult, erőteljes, fesztelen, tele gyilkos humorral, nyelvjárási formák használatával és biblikus utalásokkal.
„A Mint kígyó útja a kősziklán egy zsellér család balladás-tragikus hangnemben elbeszélt szenvedéstörténete, mely a tizenkilencedik század második felében játszódik. Egy mitikus erejű anya tragédiája, a sorsára hagyott család kivételes zenei tehetséggel megáldott tagjainak pusztulása szegénységükből, s a helybéli gazdag uzsorással való összeütközésükből következik. „Éltünk, ahogy tudtunk” – mondja a történet első személyű elbeszélője, elfogadva, hogy kiszolgáltatottságukból, megalázó helyzetükből sehová sem menekülhetnek. A sátáni gonoszságot is Isten akaratának tulajdonítják, bajaikban legfeljebb „Miurunkhoz” fordulhatnak, egy-egy bibliai idézetben keresve vigaszt. Ez, a stílus kifejező erejét fokozó biblikus hang szerzőnk későbbi műveiben is felcsendül, forrása az 1540-ben készült, a svédországi reformációval egyidejű Biblia-fordítás, amelynek egyházi és világi használata – archaikus nyelvezete ellenére – még a XX. század első felében is általános volt.” [Gerencsér, 2004.]
E regény jelentős áttörést hozott Lindgren számára, azóta ő az egyik legtöbbet fordított svéd író. A regényből film is készült, melyet Bo Widerberg rendezett.
A kerettörténetbe zárt elbeszéléseket tartalmazó Merabs skönhet [Merab szépsége] 1983-ban keletkezett, és úgy nyelvileg, mint bizonyos mértékig motívumaiban valamivel vidámabbra sikeredett ikertestvére a Mint kígyó útja a kősziklán című regénynek. Ezek valóban elbeszélések a javából, és a könyvet sokan – köztük maga Torgny Lindgren is – a szerző mesterművének tartják.
„Példabeszédeket olvashatunk a nyelv teremtő erejéről (Merab szépsége), ihletéséről (A legsúlyosabb szavak), a kifejezés veszélyeiről (A tuskóemelő), valamint a választás és nyelvhasználat kölcsönös függéséről (Szerelem). Ez utóbbi – noha a kötet sikerületlen darabjai közé tartozik – lényegében közvetlen, nyílt ars poetica már.”
„ És ’vannak szavak, amelyek égetnek’, ezért óvatosan kell bánni a szavakkal, s az sem jó, ha túl sok van belőlük, megcsömörlik tőlük az ember. Lindgren – ahogy a Merab szépsége című elbeszélésének esetlenül csetlő-botló figurája is –, az értéküket vesztett szavak jelenkori özönével szembeállva hiszi, hogy a megfelelő szóra találva elűzhetjük az életünket megrontó gonosz szellemet.” [Gerencsér, 2004.]
Batseba (1984., magyarul: Bethsabé – kölcsönözhető a Könyvtárból) című regényében és Legender [Legendák, 1986.] című novelláskötetében Lindgren bibliai témákat dolgoz fel.
A magyarul is megjelent regényben az író az emberiség történelmének talányaira keresi a választ, „a mai ember kíváncsiságával, anélkül azonban, hogy bárhol is kilépne a bibliai történet (Sámuel II. és Királyok I. könyve) szabta keretek közül. Dávid királyt – egyik hűséges, ám „szabadon gondolkodó” alattvalója szerint – már szentté tette a hatalom, és „minden hőstett, minden megnyert háború, minden lerombolt város, minden kiirtott nép még nagyobb szentséget adott neki.” Dávidot a Bethsabé iránti szerelmi szenvedélyében ravasznak és kegyetlennek (az ammoniták elleni csatában elveszejteti a gyönyörű asszony férjét, Uriást) ábrázolja, s az olvasó konstatálhatja magában, hogy a zsidók nagy királya azt tette csupán, amit adott esetben a férfiasságával hivalkodó uralkodók mindegyike megtett volna. Esendő ember is a király, aki öregedvén egyre nehezebben igazodik el a világ dolgaiban: „már semmi sem olyan szilárd és biztos, mint régen” – mondja; már-már Bethsabé irányítja tetteit, s halála előtti utolsó pillanataiban az istenéhez hasonló tökéletességet tulajdonít az asszonynak. A szörnyű rémségeket átélt huszadik századi ember reminiszcenciáiként ható mondatokat sem érezzük idegeneknek az ótestámentumi könyvek szellemétől. Bethsabé az ammoniták lerombolt házait, a vérengzést túlélők rémült arcát látva azt kérdezi magában: „Hogy engedheti meg ezt az Isten?” Ilyen a halálát váró Absalom egyetemes keserűség sugallta felkiáltása: „Az emberélet képtelenség, bár soha meg ne teremtett volna bennünket az Úr!” [Gerencsér, 2004.]
E regénye német nyelvterületen is meghozta az ismertséget a szerzőnek, Franciaországban pedig 1986-ban, mint a legjobb külföldi könyv, a Fémina című folyóirat által alapított Le Prix Fémina Étranger díjat nyerte el. Ezzel a díjjal korábban többek közt Joyce Carol Oates és a Nobel-díjas John Maxwell Coetzee munkáit tüntették ki.
A mű jelentőségét hazájában jól mutatja, hogy a svéd „Világkönyvtár” (Världsbiblioteket) – mely nem más, mint sok száz szakértő bevonásával, többek közt a Svéd Akadémia és a Svéd Krimiakadémia közreműködésével összeállított lista minden idők 100 legjobbnak tartott könyvéről – ezt a művet is a halhatatlanok közé sorolta.
A Svéd Akadémia 1991-ben választja tagjává, ahol a 9-es számú széket kapja. Ugyanebben az évben jelent meg Till sanningens lov [Az igazság dicsérete] című könyve, melyben Lindgren csípős társadalmi szatírával tér vissza a jelenbe. A regény felhasználásával film készült 2003-ban Kommer du med mig då [Velem jössz?] címmel.
1995-ben lát napvilágot Hummelhonung című regénye (magyarul is megjelent 1996-ban, Dongóméz címmel), ami már ismét szülőföldjén, Västerbottenben játszódik. A valóságot és az irrealitást Lindgren – irracionális tudattartalmak ábrázolására vállalkozva – e regényében tudta a legszembetűnőbben egyesíteni.
„Észak-Svédország két isten háta mögötti tanyáján él két testvér, évtizedek óta haragban és gyűlölködésben. Mély árkot, sáncot ás mindegyik, hogy a másik meg se közelíthesse a tanyáját. Különös események történnek a regényben, titokzatos baleset éri azt a fiút, akit mindkét férfi, miként a szülőanyját is, a magáénak tart. A békéltetőt elutasító, ám egymáshoz még ellenségként is ragaszkodó testvérek kizárják magukat a társadalomból, a magány gonosszá teszi őket, életük megfeneklik, „fölöslegesnek bizonyult”. Az extrém történet (amely Lindgrennél szokatlanul viszolyogtató naturalisztikus részleteket is tartalmaz) hátterében mélyebb gondolatok feszülnek: az ember és magány, a természet és civilizáció (annak közmegegyezéssel elfogadott rendje), az ember és a hagyományos egyházi közvetítés nélküli vallásosság, a felvett szerep és egyéniség, az ember és a betegség (amellyel megtanultak együtt élni) s a halál, amely egyszerre ragadja el a két testvért.” [Gerencsér, 2004.]
A regényből 2001-ben opera készült, melynek zenéjét Carl Unander-Scharin szerezte.
Következő kulcsregénye 2002-ben jelent meg Pölsan (magyarul: Tüdőkása, 2003.) címmel (kölcsönözhető a Könyvtárból).
„Az olvasó már a regény kezdetén felismeri, hogy írónk bravúrosan váltogatja az elbeszélői nézőpontokat … a könyv egyik szellemes megoldású epizódjához érve mégis meglepődve olvassuk újra a sorokat. Leírja, hogy a tanító és furcsa barátja, Robert Maser – akiről az a hír járta, hogy a háborút túlélő Martin Bormannal azonos –, elvetődve egy lappföldi tanyára, egy cingár, nyakigláb gyerekre bukkan. Téged hogy hívnak, kérdezik. Torgnynak. Torgny Lindgrennek. A fiú elmondja: „…nem vagyok egészséges. Van egy kis tüdőbajom.” Sokáig beszélgetnek. A gyerek: „Nem panaszkodom. Ellenkezőleg, hálás vagyok a sorsnak. Hálás, mert nem kell megérnem a nagykorúságot.” Búcsúzásul és „vigasztalásul” az idegenek énekelnek a fiúnak, aki látja „ahogy nyakukon dagadnak az erek, ahogy izzadtság gyöngyözik a homlokukon.” Ezt a jelenetet „soha nem felejti el, erre emlékezni fog, ameddig csak él.” A több szálon bonyolított cselekményt s a XX. század második felén átívelő regényidőt (befejeztekor már „némi brüsszeli EU támogatással” is számolnak) a mű egészén átvonuló kettős metaforarendszer fogja egybe. E rendszer egyik oldala az anyag mitológiáját sejtető tüdőkása, ez a különlegesen ízletes eledel, amelynek receptjét „nem lehet szavakba önteni”, főzésére tanyánként más-más szertartást eszeltek ki, attól eltérni „bűn volna, galád merénylet a hagyomány ellen.” A másik oldala a tüdővész, amely az életet fenyegető pusztító erők állandó jelenlétét érzékelteti. A tüdővész – írja bevezetésként a jegyzetíró – „akit megtámad, elsorvad. Néhány hét leforgása alatt véres kásává válik a tüdeje.” [Gerencsér, 2004.]
Néhány év múlva kiderült, hogy e két regény, a Dongóméz és Tüdőkása nem csupán összetartoznak, hanem egy „triptichon” (trilógia) részei, melynek harmadik darabja 2005-ben jelent meg Dorés bibel [Doré bibliája] címmel. A három művet 2006-ban egy kötetben is kiadták, Nåden har ingen lag [A kegyelem nem ismer törvényt] cím alatt.
Két évvel később, 2007-ben adták ki Norrlands Akvavit [Norrlandi aquavit] című regényét, mely az utolsó nagy vallási megújulással foglalkozik, Västerbottenben.
2010 őszén jelent meg legújabb könyve Minnen [Emlékek] címmel, amiről Lindgren maga azt állította, ez lesz az utolsó. Azóta a legnagyobb svéd napilap, a Dagens Nyheter (DN) hasábjain egy interjúban elhatárolódott e kijelentésétől.
A fentebb bemutatott életrajzi mozzanatokon kívül nagy hatást gyakoroltak az íróra Kierkegaard és Schopenhauer írásai is, műveiben közvetlenül tetten érhető módon.
Torgny Lindgren személye számunkra, magyar anyanyelvű olvasók számára is érdekes vonatkozással bír. Mint a Svéd Akadémia és a Nobel-díj Bizottság tagja, ő tartott laudációt Kertész Imre irodalmi Nobel-díjának átadásán. Beszéde közben az íróhoz fordulva, a hivatalos angol nyelvről németre váltva, a következő szavakat intézte hozzá:
„Egyszer azt írta valahol: mindig is másodosztályú, félreismert és meg nem értett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig is másodrangú, félreismert és meg nem értett nyelv marad. Ez ellen az ironikus megállapítás ellen szeretnék most a Svéd Akadémia nevében határozottan tiltakozni…”
Reméljük, számunkra sem marad elszigetelt a svéd nyelv, és hamarosan olvashatjuk Torgny Lindgren többi írását is magyarul.
A szerző magyarul megjelent művei:
Az ötujjú krumpli : elbeszélések és legendák / Torgny Lindgren ; ford. Jávorszky Béla. - Budapest : Széphalom Kvműhely, cop. 1997. - 174 p. – (Magyar napló könyvek)
Mint kígyó útja a kősziklán : regény / Torgny Lindgren ; [ford. és az utószót írta Jávorszky Béla]. - Budapest : Európa, 1988. - 140 p. - (Modern könyvtár)
Bethsabé : regény / Torgny Lindgren ; [ford. Csatlós János] / [ill. Árkossy István]. - Budapest : Európa, 1989. - 373 p.
Dongóméz / Torgny Lindgren ; ford. Jávorszky Béla. - Budapest : Széphalom Kvműhely, cop. 1996. - 188 p. – (Magyar napló könyvek)
A tüdőkása / Torgny Lindgren ; ford. Jávorszky Béla. - Budapest : Széphalom Kvműhely, cop. 2003. - 184 p.
A bejegyzés elkészítéséhez felhasznált források
A novellát ide kattintva olvashatják el
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 hozzászólás - Írja meg a sajátját itt!:
Megjegyzés küldése