A Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubja

Arany Jánost (Nagyszalonta, 1817. március 2 – Budapest, 1882. október 22.) nem kell bemutatni. Valóban? Bármi legyen is a válasz, ezen az estén közelebbi ismeretséget kötöttünk a már életében sikeres és ünnepelt, ám a nyilvánosságot tehernek érző, a rajongóktól távolságot tartó, zárkózott költővel (Emlékül – Ismerni akarónak). Babits szerint ő volt a zseni a kispolgár álarcában, míg Petőfi a kispolgár a zseni álarcában.

Arany János a szülők utolsó, tizedik gyermeke, de csak egyetlen testvére maradt életben: a legidősebb Sára egyben a szoptató dajkája. A kései, fizikailag gyenge és érzékeny lelkű gyermeket a széltől is óvják, amíg tehetik. A zsenge poéta 14 éves korában tanítói állást vállal Kisújszálláson, hogy hozzájáruljon a debreceni kollégiumi évek költségeihez. 1836 elején elhagyja a kollégiumot, egy helybéli színi társulathoz csatlakozik, megismerve a vándorélet nyomorúságát. (Az Irodalmi Klub látogatóinak aktivitására jellemző, hogy nemcsak Eszter hoz magával különféle illusztrációs anyagokat. Ennek köszönhetően most megtekinthettük például Arany nagykárolyi fellépésének színlapjáról és édesapja hajdú nemesi okleveléről készült másolatot.) Néhány hónap múltán a már „középső” szerepben is feltűnő Arany álmában halottnak látja édesanyját, s ennek hatására Máramarosszigetről hazagyalogol.[1] A családi tragédia (édesapja megvakult, édesanyja két hét múlva valóban meghal) mélyen megrázza. Nagyszalontán tanítói, majd jegyzői álláshoz jut (megszólítása: nemzetes úr) és 1840-ben megnősül, felesége Ercsey Julianna.[2] Két gyermekük születik, Julianna (1841) és László (1844). Arany Juliska fél évvel gyermeke (Széll Piroska, 1865–1886) születése után meghal. A mélyen átélt gyász hosszú időre megbénítja a költőt. Piroskát 1868-tól Aranyék nevelik. László élete szerencsésebben alakul. Arany büszke volt bankár, népköltészeti gyűjtő, költő és irodalomtudós fiára.[3]

Arany János lírai költészetének sajátos vonása, hogy nem írt sem szerelmes verset, sem bordalt. Túl szemérmes és visszafogott volt, és talán sose volt se szerelmes, se italtól mámoros. Az est folyamán mindenesetre megismerkedünk feleségéhez írt egyetlen művével, amelynek első két sora: „Oh! Ne nézz rám oly sötéten / Pályatársa életemnek,”. Az 1852-ben keletkezett költemény kétségtelenül nem forró szerelemről, hanem – a nehéz időktől nem függetlenül – aggódó, szelíd ragaszkodásról árulkodik. (Nem úgy Eszter, aki lankadatlan lángol. Imádnivaló, ahogy valósággal féltékenyen szerelmes a magyar költőkbe, mindegyikbe, de legfőképp abba, akiről éppen szól. Ó, ti szegény költőfeleségek, ne várjatok semmi jót, ha egyáltalán említést érdemeltek! Ercsey Julianna is megkapja a magáét.)

No, de térjünk vissza a tárgyra. Arany lírai költészetét az elfojtott indulatok és érzelmek mellett az öniróniától sem mentes humor (Aranyaimhoz – midőn Toldim pályadíjt nyert), olykor gyilkos humor, jellemzi. „Túlérzékeny fájvirág” – vallja saját magáról. Egyik barátja szerint a hétköznapokban is mesterien él a helyzetkomikum adta lehetőségekkel. Ugyanakkor erősen tudatos, a céljait világosan meghatározó, önmagát módszeresen művelő költő. A több nyelven (angol, görög, latin, német, román, francia, olasz, spanyol) tájékozódó Arany ismerte a Thomas Percy püspök gyűjteményével (1765) egyre népszerűbbé váló népi balladairodalmat vagy Robert Burns és Pierre-Jean de Béranger népdalok ihlette költészetét. Petőfihez hasonlóan (és Vörösmartyval ellentétben) a néphez kívánt szólni, ám nem elvegyülve, hanem tanítva, okítva: „… megtanítanám a népet, miképp szeresse a hont, melyért előde vére folyt” írta Petőfinek 1847-ben. Tehetsége és tudása mellett néptanítói elhivatottsága is szerephez juthatott műfordítói munkásságában (Burns, Byron, Goethe, Shakespeare drámák).

Eszter Arany költészetének három lírai korszakát emelte ki. Az elsőbe tartoznak a fiatalkori zsengék, a népdalok mintájára írt költemények, a forradalom és szabadságharc idején (Él-e még az Isten? Válság idején), majd a világosi fegyverletétel után keletkezett elégikus művek (Évnapra, Letészem a lantot). Az utóbbi vers refrénje („Hová lettél, hová levél/Oh lelkem ifjusága!”) kapcsán Eszter felhívja figyelmünket, hogy itt a ma használt egyetlen múlt idő mellett a nyelvünkből kiveszett folyamatos múlt idő (levél) szerepel. Az utolsó versszak („Letészem a lantot. Nehéz az./Kit érdekelne már a dal.”…) hallatán pedig elérzékenyülve gondolok arra, bár hallaná Arany ezt a versét Eszter előadásában, s látna minket, ahogy mi őt, kettőjüket hallgatjuk.

Az 1847 és 1850 közötti évek különösen termékenyek a költő életében. 1848 áprilisára elkészül a Toldi estéjével. Arany nemcsak az epika, hanem a líra területén is újat hozott a magyar irodalomba. A rab gólya című versében a szabadságvágy allegóriáját (rab madár) emeli többsíkúvá azzal, hogy magát a szimbólumot, a törött szárnyú, tehetetlen gólyát „szólaltatja meg”, az ő szemével láttatja a falakat, az eget, hallatja a szabad darvakat.

Az est során felolvasott verseket a már befutott költő, a Kisfaludi Társaság 1846-os és 1847-es pályázatán is díjat nyert (Elveszett alkotmány, Toldi) Arany írta. A Toldi sikere hozta meg számára Petőfi barátságát (Válasz Petőfinek, Harminc év múlva). Levelezésükből, amely kortörténeti dokumentum mellett élvezetes olvasmány, kiolvashatjuk, mennyire becsülte, rajongásig szerette, ugyanakkor milyen szellemesen ugratta egymást a magyar költészet két óriása. Családi életük is összefonódott, Arany Petőfit választotta fia keresztapjának (Petőfi: Arany Lacinak), a harcmezőre induló Petőfi pedig Aranyékra bízta családját. Ennek kapcsán szó volt arról, mennyire különbözött a két költő természete, személyes múltja és ezáltal magatartása a forradalom idején. Arany nem a csatatéren, hanem saját lelkiismerete, habitusa, jelleme szerint, „fészkében megbújva” élte meg 1948/49-et. Bár volt nemzetőr, állása a Belügyminisztériumban, és szerkesztette a Néplapot, apolitikusnak bélyegezték. Kétségtelen, hogy ő a maga módján, visszafogottan, elégikusan, ironikusan foglalt állást.

A világosi fegyverletételt (1849. augusztus 13.) a megtorlás, Haynau rémuralma követte. Aranynak is bujdosnia kellett. Eszter összehasonlító irodalomtörténeti megközelítésének köszönhetően nem marad el a párhuzam: Jókait Laborfalvi Róza bujtatta Zemplénben. Aranyt a tudása mentette meg: 1851-ben átmenetileg a Tisza családnál nevelősködik Geszten (Békés megye), és még ebben az évben gimnáziumi tanári álláshoz jut Nagykőrösön, ahol többek között magyart, latint és görögöt tanít. A poros kisváros nyomasztó légkörét nehezen viseli, kedélybeteg, gyomorbántalmak, álmatlanság gyötri. A depresszió, a spleen[4] hatja át verseit (Visszatekintés, A lejtőn). Az alkotás azonban gyógyít. Arany János költészetének második, klasszikus költői korszakában a népi és az intellektuális hangvétel ötvözésére törekszik. Használja a magyaros ütemhangsúlyos verselést (például a felező nyolcast), irodalomelméleti, esztétikai esszéket (még tankönyvet is) ír, a forma és a tárgy összhangját kutatja. Megtanul angolul és természetesen műveket fordít. Történelmi alakokat tanulmányoz és formál, ekkor születnek balladái. Vörösmarty 1855. november 19-én bekövetkező halála fordulatot jelent Arany életében, ő lesz a nemzet koszorús költője. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választják. A méltatás nyomasztja („a magasztalás fáj”), de nem hárítja el az ezzel járó felelősséget. 1860-ban Pestre költözik, megkedveli a várost, barátságokat köt, elvállalja a Kisfaludy Társaság igazgatását és megindítja a Szépirodalmi Figyelőt, majd megalapítja a Koszorút. A rengeteg, számára terhes – ám természetéből adódóan rendkívül lelkiismeretesen, pontosan és határidőre elvégzett – munka, amelyet 1865-től az MTA titkári tisztsége tetéz, elvonja idejét és energiáját. Mégis ekkor születik a Buda halála. Alkotókedvét Juliska leányának elvesztése végképp megbénítja, betegsége kiújul, s a kiegyezéssel megváltozott légkörben sem találja helyét. Hirtelen sokat öregszik. 1867-ben sajtó alá rendezi műveinek gyűjteményes kiadását, és éveken át hallgat, bár nem tétlen. Fordít és anyagot gyűjt. Három év alatt lefordítja Aristophanes összes vígjátékát.

Arany 1870-es években kezdődő harmadik költői korszakának legjelentősebb műve az „unszolásra” írt Toldi szerelme. Lírája az Őszikékben virágzik ki. (Esztertől megtudjuk, hogy az őszike nemcsak pici virágú őszirózsát jelent, hanem – mily találóan! – az utolsó fészekalja kikelt csirkét is.) Élete utolsó éveiben Arany János a Margitszigeten tölti a nyarakat. Itt rója, a Gyulai Páltól kapott, naplónak használt kapcsos könyvbe, már csak magának, a sorokat. Babits szerint Arany teremtette meg a filozofikus lírát. Kosztolányi a bonyolult lelki folyamatok gerjesztette, elfojtott vágyak kirobbanását, a lírai disszonanciát látja az Őszikékben. A halála előtti évben, 1881-ben született A reggel – Természetrajz című verssel mi mégis derűsen zárjuk az estét.

Beszámolóm tapintatlanul hosszúra sikeredett. Mégsem állhatom meg, hogy ne szóljak az Irodalmi Klubról általában és Kiss Eszter művészetéről különösen. Mindenekelőtt szeretném, ha minden helybeli tudná, hogy Pátynak van egy remek, mindenki számára nyitott könyvtára, tájékozott, készséges, önzetlen és segítőkész könyvtárosa, aki fáradhatatlanul törekszik a színvonal emelésére. Jó lenne, ha Kollár Péternek a Pátyi Kurír 2011. januári számában megjelent írása (Semmiből valamit) minél többeket sarkallna további tettekre ebben az irányban. A könyvtár Irodalmi Klubja olyan ajándék, amelyet ritkán kap az ember. Jöjjön és tapasztalja meg minden irodalom- és színházkedvelő fiatal, felnőtt és idős ember az itt szerezhető élményeket. Színház ez a javából, de nemcsak az. Számomra a hajdani Egyetemi Színpad beszélgetős estjeinek emlékét idézi, amelyek megszólították a hallgatóságot, s amelyek után gondolataink tovább szövődtek. Kiss Eszter varázslatos személyisége sok erős és színes szál szövete. Estjeit a költészet iránti lelkesedés és csodálat, ugyanakkor körültekintő, alapos felkészülés jellemzi. Aranynak a lírája, Eszternek az előadó művészete intellektuális. Az a céljuk is közös, hogy az ismeret átadásával, az irodalmi élmény közvetítésével tanítsák, műveljék közönségüket. Természetesen Eszter estjein is jelen van a humor (és a pletykarovat). Végezetül a színész profizmusáról. Olvasó embernek tekintem magam, bár olvasmányaim zöme szakirodalom. A többi is elsősorban próza. A színházat rajongásig szeretem, de verset ritkán olvasok. Az első esteken zavart, hogy miközben Eszter felolvasta a verseket, a közönség nem őt, hanem a kinyomtatott szöveget követte szemével. Nekem jobban esett ránézni. Később én is rákaptam a szöveg olvasására, amit jól tettem. Rájöttem ugyanis, hogy ha egyszerre látom és hallom a sorokat, nemcsak érteni és élvezni tudom jobban a költeményt, hanem tanulok verset olvasni. Mert azt másképp kell, mint prózát. És most már szívesebben, sőt örömmel veszem kezembe a költeményeket.